A küzdelmekkel és néhány kudarccal tűzdelt április után, amit korántsem úgy alakult, ahogy terveztem, ezen a szombaton jött el végül az én igazi terepfutó napom. Az egy hónappal ezelőtti Teleki 50-es tt igazi túlélő futássá változott. Bár meglepően jó erőben éreztem magam, sajnos a külső körülmények a futás után ledöntöttek a lábamról, így nemcsak a rá egy héttel rendezett Mátrabérc tt-t (amire már belátom, hogy butaság volt elmennem), de később a MB Trailt is fel kellett adnom. A Kékesnél tovább egyszer sem jutottam. Amikor másodszor kellett kiszállnom az adótorony tövében, komolyan lemondtam magamban még a T50-ről is. Persze akkor az elkeseredettség tombolt bennem.
Szerencsére Béla nem sokkal utána helyretett fejben, és talán az én legnagyobb meglepetésemre, nem akart lebeszélni a T75-ről. Éppen ellenkezőleg, motiválni, hajtani kezdett, és hitt benne, hogy meg fogom tudni csinálni. Én pedig újfent rábíztam magam, így működik ez hónapok óta jól.
