Kezdődjön a tánc

Szép lassan eljött hát az én időm, három nap és elindulok az első 50-es terepfutásomon. Irány a Börzsöny, és irány a Teleki 50.

Vegyes érzések kavarognak bennem.
Természetesen nagyon-nagyon várom a szombati napot, a megmérettetést. Izgulok, hogy mire leszek képes, hogy mit bírnak majd a lábaim és mennyire fognak segíteni vagy éppen gátolni egy idő után a gondolataim. Stílusosan mondva, mennyire fogok eldőlni vagy éppen megállni fejben. Kellemetlen időzítés, hogy ugyancsak szombaton lesz a második hazai terepfutó dzsembori, a mátrai SZESZ, ahová szintén szívesen mennék. De szerencse a szerencsétlenségben, hogy mivel a legtöbb terepező ismerősöm egy hegységgel arrébb fog futni, én annál inkább magam leszek a Börzsönyben. Tervezgetve nézem a szintrajzokat, gondolkozok hogyan és miként frissítsek majd. Kíváncsian várom, melyik emelkedő mennyire fog megizzasztani.

Ugyanakkor nyugodt is vagyok, bátran mondhatom. Azt hiszem, hogy komoly szemrehányásokat nem tehetek magamnak az elmúlt hónapokkal kapcsolatban. Azt is mondhatnám, hogy jól sikerült a felkészülésem, ha tudnám, milyen egy rosszul sikerült felkészülés. Vagy egy jó. Én most készültem először igazán verseny(ek)re, nincs még kiindulási alapom. De a Béla által kitalált és megadott edzések szinte mindegyikét megcsináltam, mentem hóban, hidegben, szélben, esőben. Nem mártírkodom, ez várt minden futóra ezen a nem éppen rövid télen, ami még most sem akar abbamaradni. Különösen az utolsó hetek voltak nehezek. Rövidebb, de magas intenzítású edzések jöttek sorban, és én minden héten azt gondoltam, hogy ennél nehezebb hét már nem jöhet. És nem is tudnám megcsinálni, ha jönne. Aztán naná, hogy edző bá'tól nehezebb feladatokat kaptam a következő hét napra, és azokat is megcsináltam. Küszködve, és nem mindig a legvidámabb gondolatokkal a háttérben, de nem hagytam félbe egy futást sem; nem szálltam le a spinning bicikliről addig, amíg le nem járt a dupla óra. Harcoltam sokat a magas pulzusért, bár néha azt gondoltam, sosem ugrik fel 175-re a számlap az órán, amikor ez volt a cél.
A rövid vértesi főpróba az extrém körülmények ellenére is jól sikerült. A legfontosabb számomra az volt, hogy végre valahára nem lázadtam a körülmények ellen, pedig van közel 300 tanúm rá, hogy lett volna miért. Egy lassan több, mint négy hónapos tél kellett hozzá, hogy eljussak idáig. Így akár hálás is lehetnék, hogy még a múlt héten is havazott. De azért bármit megadnék, ha szép tavaszi napsütésre ébrednék pár nap múlva.
Ezért vágok hát neki a Börzsönynek és a Mátrának is nyugodt lélekkel. Ami tőlem most tellett megtettem, meglátom, hogy mire megyek vele. Közel sem járok a megálmodott utam végén, tisztes távolban vannak még tőlem az igazán nagy hegyek, az Alpok. De jó helyen vannak, megvárnak. Előbb a kisebbekre kell feljutnom tisztességgel, és minden erőmmel azon leszek a következő másfél hétben, hogy büszkén nézhessek vissza az eddig megtett útra.

Nincs más hátra: Csóványos, Nagy-Hideg-hegy, Kékes, Muzsla és társai..hamarosan találkozunk!